Hogyan operáltak a régiek /2. rész/

A sebészet, és talán nem túlzás, hogy az egész emberiség történetében sorsdöntő felfedezés volt az érzéstelenítés módszerének felismerése.

“Úgy hiszem a mai kor embere egyáltalán nem tudja megérteni, milyen felmérhetetlen forradalom kezdődött azon az 1846. október 16-i napon. Manapság már magam is gyakran úgy érzem, mintha ifjúságom e borzalmas sebészi gyakorlata nem is létezett volna. Még nem sokkal október 16-a előtt láttam egy sebészt, aki félelmetes amputációt végzett egy rákos nyelven. Tanúja voltam, amint a páciens sokkban kiszenvedett abban a pillanatban, amikor a fehéren izzó vas sisteregve hozzáért a nyelv csonkjához. Amikor a beteg már mindörökre elnémult, a teremben még visszhangzott utolsó kiáltása. És íme, néhány nappal később fiatal férfi feküdt Warren kése alatt, csendesen, jajgatás, mozgolódás nélkül, jótékony kábulatban, amely megmentette a fájdalomtól, számtalan elődjének elképzelhetetlen szenvedéseitől. A mindössze néhány percig tartó műtéttel megváltozott egész világunk. Fénysugár tört elő a sötétből, olyan ragyogóan, hogy az első pillanatban szinte mindnyájunkat megvakított.” Így idézi fel Jürgen Thorwald : A sebészek évszázada című könyvében ezt a jeles eseményt. Az éteres majd később a kloroformmal való érzéstelenítés egyre nagyobb teret hódított mind Európában, mind Amerikában. Ez már hatalmas előrelépés volt, de megoldatlan maradt még a legnagyobb probléma, a műtéteket oly gyakran követő sebfertőzés elkerülése.

A múlt század első felének sebésze nem nyújtott valami bizalomgerjesztő látvány. Műtőkabátja megkeményedett és elszíneződött a rászáradt vértől és gennytől. Ha befejezte egyik operációját, megtörölte kezét a törölközőbe és hozzáfogott a következőhöz. Hasonló módon tisztították a műszereket is. Csoda-e, ha a zsúfolt kórházi osztályokon a sebfertőzés akadálytalanul terjedt. Vérmérgezés következtében többen haltak meg, mint a sebesülés vagy műtét súlyossága miatt.

Főként Pasteur kutatásai és eredményei hatására dolgozta ki az angol Joseph Lister (1827-1912) új sebkezelési módszerét. Arra törekedett, hogy a baktériumokat – amelyek betegséget okoznak – fertőtlenítő oldattal a sebben ártalmatlanná tegye. 1867-ben első esete egy fiatal vasmunkás volt, akinek munka közben a lábszárán nyílt törés keletkezett. Ilyenkor az volt a szokás, hogy a vérmérgezés elkerülése érdekében a lábat egyszerűen levágják. Lister ezúttal azonban nem végzett amputációt, hanem a sebet karbolsav 3 %-os oldatával átitatott vászondarabbal kötötte be. Jól számított. Vastag varréteg keletkezett, a seb lassan, de szövődménymentesen gyógyult. Lister egész életében azon fáradozott, hogy sebkezelési eljárását tökéletesítse. Behatóan tanulmányozta a sebgyógyulás folyamatát. Bakteriológiai vizsgálatokat folytatott az ideális sebvarró anyag kikísérletezésére is.

Az erős nagyhatású fertőtlenítők azonban nemcsak a kórokozókat, hanem a testszöveteket is károsítják, és így hátráltatják a gyógyulási folyamatot. Mindinkább utat tört az a felismerés, hogy az az ideális sebészeti módszer, ha a műtéti terület fertőzését eleve megelőzik, ha “aszeptikusan” (vérmérgezés-mentesen) dolgoznak.

Mindig is akadtak sebészek, akik tiszta körülmények között igyekeztek operálni. Semmelweis kóroktani elmélete pedig – amit a gyermekágyi láz keletkezéséről vallott – az aszeptikus elv első következetes kifejtése volt. Sajnos akkor még igen kevesen követték ebben Semmelweist. A modern, tudományos alapokon nyugvó aszeptikus munkamódszert a XIX. Század elemei : a műtéti helyiség maximális tisztántartása, a műtéti ruházat, a kötszerek és műszerek sterilizálása, a maszk viselése stb.

Az aszeptikus szemléletnek fokozatos érvényesülésével javulni kezdtek a műtéti eredmények. Sorra elhárultak az akadályok az addig elvégezhetetlennek számító beavatkozások előtt. Az 1860-as évektől rendszeresen végeztek petefészek-daganatot eltávolító műtéteket. 1869-ben távolítottak el először sikeresen vesét. A 80-as évek végére megoldották a hasfal megnyitásával történő szülés, a császármetszés technikáját. Ebben az időszakban születtek meg az első idegsebészeti beavatkozások.

Hosszan sorolhatnánk még azokat a kimagasló eredményeket, amelyeket a XIX. század végén és a XX. század elején a műtéttan különböző speciális területein elértek.

Hogyan operáltak a régiek /1. rész/

Manapság, amikor egy vakbélműtét vagy vesekő eltávolítás rutin eljárásnak minősül, szinte el sem tudjuk képzelni, hogy 150 évvel ezelőtt hihetetlen fájdalommal járó, életveszélyes operációk voltak. A fájdalomcsillapítás, sebfertőtlenítés nem olyan régi találmánya az emberiségnek - mint gondolnánk – és ezek nélkül sebészeti beavatkozás végezni ma már elképzelhetetlen lenne. Pedig volt idő, amikor ezen fogalmak ismeretlenek voltak a kor orvosai számára. Erről szól az alábbi írás.

A sebészet történetét nagy vonalakban két korszakra lehet bontani. A XIX. századot megelőző évezredekben lényegében azonos módon dolgoztak a sebészek: operáltak, de a has, a mell és a koponyaűr szerveihez nem nyúltak. Az a sebész aki megpróbálkozott e területek műtéteivel, halálos veszélynek tette ki páciensét a módszerek korszerűtlensége miatt.

A sebészeti beavatkozások kezdetét a távoli múlt köde takarja. A tapasztalat igen korán  megtaníthatta az ősembert, hogyan rögzítse gallyal a csonttörést, mi módon tegye helyre társa kificamított vállát vagy más izületét. Az ősi csontmaradványokról az is kiderül, hogy már több tízezer éve végeztek koponyalékelést.

De miért végezték ezeket a műveleteket? Az esetek egy részében orvosi meggondolásból. Ha valakinek nagyot ütnek a koponyájára, úgy  a csont berepedhet, betörhet. Ha ezt  a sérülést magára hagyják, rövidesen gennyesedés indul meg, és a halál elkerülhetetlen. A gyógyulás alapfeltétele a szennyezett csontszilánkok eltávolítása, a seb kitisztítása és bekötése. A koponyalékelésre tehát többnyire sebesülés miatt került sor. Ám az is előfordult, hogy valakinek gyakori fejfájás vagy visszatérő görcsrohamok miatt fúrták meg a koponyáját. Ilyenkor valószínűleg a benne feltételezett rossz szellem eltávozásához igyekeztek kaput nyitni.

Az antik sebészet a legmagasabb szintre a császári Rómában emelkedett, Galénosz idejében. A kor legkiválóbb orvosai között izommarást, érlekötést, légcsőmetszést is végeztek. A ránk maradt korabeli műszerek célszerűek, elegánsak, speciális beavatkozásokra is alkalmasak.

A Római Birodalom bukása után a sebészet fejlődése megrekedt. A középkorban az a kedvezőtlen  helyzet alakult ki, hogy a "belonosi" és a sebészeti tevékenység élesen szétvált. A középkori orvosok képzettsége elsősorban könyvtudáson alapult, elméleti jellegű maradt. Gyakorlati beavatkozásokra - ideértve a műtéteket is - nem vállalkoztak. Így különböző mesteremberek, borbélysebészek és fürdősök vágtak eret, köpölyöztek, adtak beöntést stb. A legnehezebb korabeli műtéteket a sebészek végezték. Ők ugyan az orvosoknál jóval kevesebb elméletet tanultak, többnyire latinul sem tudtak, de ez egyáltalán nem jelentette azt, hogy ne lett volna köztük jó néhány igen rátermett szakember.

A sebészet fejlődési folyamata a XVI. századtól új lendületet vett. Akkor már sokan belátták, hogy a jó sebész legalább akkora, ha nem nagyobb értékű gyógyító munkát végez, mint az orvos. Többen közülük sikeresen operáltak lágyéksérvet, aranyeret, eltávolítottak húgyhólyag követ. Műtéti találékonyságuk sokszorosan bebizonyosodott a háborús sérültek ellátásakor.

Ambrosie Paré (1510-1590), a reneszánsz kor sebészetének kiemelkedő egyénisége volt. Hosszú tevékeny életében sok hadjáraton vett részt. Húsz könyvet írt, amelyek nagyban előmozdították a szakma fejlődését. Több fontos újítást vezetett  be, amelyek közül kiemelkedő a vérző erek fonállal történő lekötése. Ezt az eljárást ugyan nem ő találta ki, néhányan már a görög-római sebészetben is alkalmazták, de gyakori alkalmazása az ő nevéhez fűződik. A nagy ütőerek elvarásának főként a végtagcsonkolásnál (amputáció) volt nagy jelentősége. Ezzel a módszerrel lehetett csak biztosan megelőzni a későbbi utóvérzéseket, ami az operált beteg halálát okozhatta.

Paré érdemei közé tartozik, hogy a sebészek tevékenységi körét kiterjesztette a szülészetre is, ahol akkor már évszázadok óta többnyire csak tanulatlan bábák működtek. A XVI. századtól egyre inkább férfiak vezették le a szüléseket. E század végén megjelentek az első fogóműszerek, kialakult a speciális  műtéttan. Kezdetét vette a tudományos szintű szülészet.

A műtét által okozott fájdalmat már ősidők óta enyhíteni próbálták. Többnyire bódító hatású gyógynövényeket (ópium, beléndek, stb.) etettek, illetve bevált a tömény alkohol fogyasztása is. A végtagok operációinál a műtéti terület fölött erős szorítókötést helyeztek el, amivel a fájdalmat és a vérzést egyaránt csillapítani lehetett. A felületes érzékenységet helyi fagyasztással is  sikerült csökkenteni. Mindezek az eljárások azonban aligha mérsékelték lényegesen a páciens (ez a szó latinul "tűrő"-t jelent!) szenvedéseit. A műtétekhez bizony évezredeken keresztül hozzátartozott az operáltak jajveszékelése, kétségbeesett hánykolódása a kötelékek és a segítő személyzet szorításában.

Az is érthető, hogy e nyugtalanító körülmények között a sebésznek nem lehetett könnyű megőriznie a nyugalmát és tisztánlátását. Minél gyorsabban igyekezett túl lenni az egészen.

Ez a helyzet csak a múlt század negyvenes éveiben változott meg az altató hatású gázok feltalálásával. A nagy fordulat több szakaszban zajlott le

Humphry Davy (1788-1829) angol vegyész a nitrogén-monoxid nevű gázzal kísérletezett, amit önmagán is kipróbált. Észlelte, hogy a gáz belélegzése után kellemes részegségi állapot következik be, ami jókedvű ébredéssel végződik. Ezért "nevető gáznak" nevezte el. Megállapította fájdalomcsillapító hatását is. Tapasztalatait 1800-ban tette közzé, de az orvosokat egyenlőre nem érdekelte.

Ennek ellenére az Észak-Amerikai Georgia államban Crawford W.Loung (1815-1878) fiatal sebész 1842-ben étergázzal altatta el páciensét, majd műtétileg eltávolította bőrdaganatát úgy, hogy az mindebből semmit sem érzett.

Két évvel ezután, 1844-ben Horace Wells (1815-1848) bostoni fogorvos több foghúzást is végzett nitrogén-oxidul bódításban. Egy másik fogorvos, William Thomas Green Morton (1819-1868) lépett ezután színre. Ő éterrel próbálkozott úgy, hogy a folyadékot vászondarabra csepegtette, és arról lélegeztette be a pácienssel.

Az eljárás rendkívül gyorsan, hónapok alatt elterjedt, mind Amerikában, mind Európában.

A sebészeti munka feltételeit nagymértékben javította a helyi érzéstelenítés felfedezése. ez abból áll, hogy a műtét területére, vagy az azt ellátó érzőideg közvetlen közelébe a fájdalomérzést  megszüntető oldatot juttatnak be. Ez a dugattyús rendszerű injekciós fecskendő feltalálása után, az 1850-es évek elején realizálódott.

A műtéti érzéstelenítésre bevált oldat hatóanyagát a Dél-Amerikai kokain cserje leveléből vonták ki. Kiderült, hogy ha a kokainoldatból néhány cseppet a szem szaruhártyájára juttatnak, az érzéketlenné válik, s így nem fáj az operáció. Ugyanezt tapasztalták más testrészek nyálkahártyáin is.

Karl Schleich (1859-1922) német sebész próbálkozott meg először azzal, hogy injekcióval juttassa a kokaint a bőr alatti rétegekbe. Sok száz sikeres operáció után a eljárás 1902-től általános elfogadottá vált.
Az érzéstelenítési technikák lehetővé tették, hogy a sebészeknek ne kelljen munkájuk közben sietniük, figyelmüket az operációra összpontosíthassák. ez már hatalmas előrelépés volt, de megoldatlan maradt még a legnagyobb probléma, a műtéteket oly gyakran követő sebfertőzés elkerülése. Azonban erről a cikk második részében olvashatnak...

Az asztmáról röviden

Ez a betegség rohamszerűen fellépő légszomjban nyilvánul meg. Az asztma jellemzője a rendkívül nehéz légzés, melyet a hörgők falának ödémája, a hörgőcskék üregébe kiválasztott sűrű nyálka és az ezzel járó görcsös simaizom-összehúzódások okoznak.

A hörgők csőszerű szervek, amelyek a belélegzett levegő hőmérsékletét és nedvességtartalmát a kívánatosra állítják be, és a levegőt a tüdőhólyagocskákba szállítják, ahol az oxigént felveszi a vér. A hörgők nyálkahártyával béleltek, a nyálkahártyán lévő szőröcskék ritmikusan mozognak, a váladékot kifelé terelik.

A kiürülő nyálkahártya váladék magával ragadja a belélegzett levegőből származó szennyezőanyagokat és baktériumokat. A hörgők falában körkörös és spirális alakú izmok vannak, amelyek a hörgők szűkítésére vagy tágítására képesek.

Különféle hatások előidézhetik a nyálkahártyák váladéktermelésének a növekedését, a nyálkahártya duzzanatát, vagy a hörgők falába lévő izmok görcsös összehúzódását. Ha az utóbbi történik, akkor a légutak szűkülése miatt nehézzé válik a légzés. Ez a tüdőasztma jellemző tünete.

Kialakulását okozhatja:

- hörghurut (Bronchitis);

- allergia: a  tüdőasztma kialakulásának a leggyakoribb oka valamely idegentest iránti (pl.: virágpor, penészgomba, por, élelmiszer, állati szőr) allergia;

- terhelési asztma: különböző betegségekből adódóan bármely életkorban előfordulhat. Idősebb korban többnyire szívbetegség a kiváltó ok. Pszichés terhelés, stressz, szorongó félelem is hajlamosítanak a tüdőasztma kialakulására, de heves nevetés is okozhat asztmás rohamot.

A tüdőasztmát kiváltó ok tisztázásához szükségesek a következő adatok:

1.) Mikor lépett fel első ízben asztmatikus tünet?

2.) Volt-e már korábban is köhögés és köpetürítés?

3.) Milyen színű a köpet: sárga (baktériumokat tartalmaz), vagy fehér (allergia)?

4.) Mindig azonos helyzetben (nyugalomban, terhelés alatt, bizonyos évszakokban, a munkahelyen) lépnek-e fel a tünetek?

5.) A beteg életkora a betegség kezdetekor?

6.) Volt-e előzőleg olyan betegség, amely allergiás eredetre utal (pl. nátha, bőrbetegség, migrén, gyomor-, bélbántalmak)?

Kezelés:

Az asztma kezelésének célja elsősorban hörgőgörcs és a gyulladás megszüntetése. A hörgőgörcs megszüntetése lényegében tüneti kezelés. A belélegezhető, ma már közvetlenül a tüdőbe juttatható hörgőtágító gyógyszerek másodpercek múlva hatni kezdenek, 1-2 perc alatt megszüntetik a fulladásérzést, és hatásuk 4-5, sőt a legújabbak esetében 12 órán át tart. A hatóanyagok orvos által adagolhatók tablettában - szájon át - vagy injekció formájában is. A hörgőtágítók túladagolása veszélyes lehet.

A hörgőtágítók kiegészítő kezelésként, alkalmanként használatosak, de nem helyettesíthetik az inhalációs szteroidokat, amelyek az asztma alapját képező - sokszor allergiás eredetű - gyulladás csökkentésére, illetve ezzel együtt a tünetek megelőzésére alkalmasak, és így a mai modern asztma kezelés alapját jelentik. Ezek a gyulladáscsökkentő gyógyszerek (szteroidok) a különböző korszerű inhalációs (belégzési) technikák segítségével közvetlenül a légutakba juttathatók, több nagyságrenddel csökkentve ezzel a bejuttatandó gyógyszer mennyiségét, valamint a nem kívánatos mellékhatások megjelenésének a kockázatát.

A gyulladáscsökkentő terápiára folyamatosan szükség van. A gyógyszerek adagolása az asztmás súlyossági stádiumoknak - a tünetek gyakorisága és a légzésfunkciós értékek alapján - megfelelően különböző.

Jelenleg a legkorszerűbb gyógymódnak számít a gyógyszerek száraz por formájában történő belélegzése. 4-5 évnél fiatalabb gyerekek számára a hajtógázas spray vagy az elektromos porlasztó jelenti a megoldást.

Ma már az a cél, hogy a hörgőtágítót és a gyulladáscsökkentőt lehetőleg egy készülékből tudja magának adagolni a beteg.

Enyhe esetben a tünetekért elsősorban felelős hisztamin ellen ható gyógyszerek is elegendőek szénanáthás betegnél. Ha azonban naponta több órán át kínzó nátha és orrdugulás jelentkezik, akkor ezt ki kell egészíteni az orrba bejuttatott gyulladáscsökkentő (szteroid) készítményekkel.

Hasznos tudnivalók

Az asztmás ember ne tartózkodjék dohányfüstös környezetben, mert az sokat ronthat állapotán. A tünetes időszakokban is jelentkezik nehéz légzés, amit a fulladó beteg hajlamos mozgásszegény életmóddal ellensúlyozni. Ez különösen gyermekeknél káros, mert a testi-lelki fejlődés zavarához és elhízáshoz vezethet.

Az is meggondolandó, hogy a mozgásszegény életmód csökkentheti a betegek panaszait, ezért esetleg nem is fordulnak idejében orvoshoz.

A sportolás, testmozgás tehát nem tilos, a gyerekeket se korlátozzuk, de oda kell figyelni, hogy milyen és mennyi mozgást végez nehézség nélkül. Már kicsi kortól kezdve nagyon jót tesz az úszás.

Az asztmások lehetőleg tiszta szabad levegőn mozogjanak, sportoljanak, csupán az allergiásoknál tanácsos pollenszezonban mégis inkább a teremsportot előnyben részesíteni, továbbá nyaranta allergén-szegény környezetet keresni (pl: hegyvidék).

Az asztmás nehézlégzés okainak ismeretéből adódik néhány fontos tudnivaló, ami elengedhetetlen az asztmás roham helyes ellátásához.

Nagyon kedvezőtlen, amit a beteg - gyermek és felnőtt egyaránt - tehet, az az erőltetett belégzés, a levegő után kapkodás, hiszen nem a levegővétel, hanem a kilégzés akadálya áll fenn. A helyzetet nehezíti, hogy a légszomj ösztönösen belégzésre készteti az asztmás embert. Ezért tudatosan kell megtanulni, hogyan juthat az asztmás tüdő elegendő friss oxigénhez. Mindenféle idegesség és kapkodás káros, ezért a legfontosabb, hogy a beteg megnyugtató környezetben legyen.

A tisztánlátó /4. rész/

A sorozat korábbi részeiben a clairvoyance, vagyis a hatodik érzék létének meglehetősen egyszerű vizsgálatáról olvashattak, amelynek alapjait dr. Rhine és felesége rakta le.

Miután hitelt érdemlően, laboratóriumi körülmények között sikerült nekik bemutatni a jelenséget, a tudományos világ ha nem is elfogadta, de el kezdte vizsgálni a jelenséget modernebb módszerek bevonásával is. Ők először is arra voltak kíváncsiak, hogy milyen körülmények között jelentkezik a látnoki képesség. A begyűjtött információkat gondosan elemezve érdekes következtetéseket vontak le. Az egyik dolog, ami feltűnt az volt, hogy az esetek döntő többségében olyankor aktiválódik ez a furcsa képesség, amikor valamilyen sorsformáló esemény bekövetkezte (katasztrófák, balesetek, betegségek, halálesetek) ha nem is várható, de a küszöbön áll. Lássunk egy-két ilyen konkrét esetet: 1965. október 21-én az angliai Aberfanti iskolát egy szénlavina több más épülettel együtt maga alá temetett. 128 gyermek halt meg a szerencsétlenség során. A katasztrófát megelőző napokban Plymuthban, és más környező városban többen jegyezték le naplójukban azt, hogy vagy vízióban mit láttak, vagy mit álmodtak. Az esetek elemzésekor több ponton kapcsolódtak a leírások az esethez. Ezek a pontok a domboldalon lezúduló fekete tömeg, a menekülő gyermekek kétségbe esett sikolya, és a menteni próbáló emberek voltak.

Egy másik eset még korábban történt, de jól mutatja, hogy ha hallgatunk a bennünk szunnyadó hangra, az még az életünket is megmentheti. A történetet mindenki jól ismeri, a Titanic hajó katasztrófájáról van szó. Kevésbé ismert azonban az a tény, hogy a végzetes napon, amikor a Titanic elindult utolsó útjára, nem mindenki foglalta el a helyét az indulásig. Azok az utasok, akik lemaradtak a hajóról, elmondták, hogy több egymást követő éjszkán is azt álmodták, hogy jeges vízben fuldokolnak, vagy hogy a hajó elsüllyed. Voltak olyanok is, akik még azt is megálmodták, hogy a Titanic jéghegynek ütközik. A kutatóknak az tűnt fel legkorábban, hogy az érzékek feletti érzékelés képessége az esetek döntő többségében alvás közben nyilvánul meg legerőteljesebben. Ezt az eredményt aztán felhasználva, komples kutatási programokat dolgoztak ki. Kimutatták ugyanis, hogy minél jobban elveszíti az ember a kontrollt gondolatai felett, annál nagyobb a lehetősége annak, hogy valakinek látomásai, megérzései támadnak. Az első jelenség, amit vizsgálat alá vettek, az a sokat emlegetett „Zr-ansz” állapot volt. Megállapították azt, hogy ez az állapot egy erősen beszűkült tudatállapotnak felel meg, amikor is a médium kapcsolata a külvilággal szinte teljesen megszakad, a kapcsolattartás gyakran csak egy személyre vonatkozik, a médium csak az ő hangját képes meghallani, a kapott utasításokat végrehajtani. Zransz állapotban a tudat gyakran elveszíti a kapcsolatát a testtel, és még extrém nagy fájdalom behatásokat sem képes érzékelni.

A másik jelenség, amit vizsgáltak, az a hipnózis volt. Hamarosan megállapították, hogy párhuzam vonható a hipnotizált személy viselkedése, és a médiumi transzállapot között azzal a különséggel, hogy a transzállapotot a médium hozza létre, mintegy hipnitizálva önmagát. Mivel a tudatbeszűkült állapotot nagyon fárasztó fenntartani, érthető, hogy a legtöbb médium elsötétített helyiségben tartotta bemutatóit, mintegy ingerszegény környezetben próbálva tartani önmagát.

 A harmadik eset, amit vizsgáltak a kutatók, az az ún. jósálmodás volt. Megállapították azt, hogy a jósálmok általában vagy közvetlenül elalvás előtt, vagy közvetlenül ébredés előtt a legintenzívebbek.

A vizsgálatok ebben az irányban indultak el, két okból is. Az első, és legnyomósabb érv az volt, hogy sokan viszolyognak a hipnózisnak még a gondolatától is. A másik ok, amiért az álomkutatást választották, az az volt, hogy iparkodtak a kutatók olyan személyeket találni, akik mindenféle tekintetben teljesen hétköznapiak voltak. Az álomkutatás során jöttek aztán rá, hogy ha a kísérleti alannyal fenn is akarják tartani a kapcsolatot, nem szabad engedni mégsem azt, hogy elaludjon. Ennek a problémának az áthidalására dolgozták ki az ingerszegény vizsgálati eljárást. A módszer roppant hasznos és viszonylag egyszerű. A vizsgálati alanyt egy vízzel teli medencébe helyezik, ahol a víz sókoncentrációjának változtatásával el tudják érni azt, hogy az alany a víz színén lebeg. A víz hőmérsékletét olyan értéken tartják, hogy a személy nem érzékeli azt sem hidegnek, sem pedig melegnek. A szemet leragasztják, a fülre pedig vízálló fejhallgatót helyeznek, amely halk, súgó zajt sugároz folyamatosan a fülekbe, ezen felül pedig a kapcsolattartás eszköze is, hiszen a kísérletvezető a fejhallgatón keresztül képes kommunikálni a kísérleti alannyal. A kutatások mind a mai napig tartanak, de az eredmények a kutatókat igazolták: azok a személyek, akik semmiféle látnoki képességgel nem rendelkeztek, az ingerszegény vizsgálati módszer alkalmazásával képesek voltak pozitív eredményeket felmutatni. Ez azt jelenti egyes kutatók szerint, hogy a látnoki képesség, a clairvoyance képesség mindenkiben megtalálható, de csak akkor érezzük azt, hogy aktiválódott, ha az emberi agy tudatos régióiban olyan erősségű üzeneteket képes küldeni, hogy azt tudomásul is tudjuk venni. Vannak emberek, akik ezekre a jelzésekre valamilyen okból kifolyólag fogékonyabbak, és éber állapotban is képesek venni agyuk ilyetén megérzéseit. A legtöbb embernek azonban úgymond ingerszegénykörnyezetbe kell kerülnie ahhoz, hogy a külvilág zavaró információitól megszabadulva, képessé váljanak arra, hogy megérzéseinket egyáltalán érzékelni tudják.

Erre legalkalmasabb módszer az alvás, amit mindenki művel, amásik módszer pedig a meditációs állapot, vagy annak mélyebb formája a sokat emlegetett transzállapot. Az utóbbi két módszer elsajátítására azonban nem mindenki alkalmas.

/Mikl Ottó összeállítása nyomán/

Allergia

Az allergia manapság népbetegségnek számít. Sokan szenvednek ettől a vissza-visszatérő betegségtől, amelyre még napjainkban sincs egyértelmű és egyszerűen alkalmazható gyógymód. Ahhoz, hogy mi magunk is tudjunk tenni az allergia ellen, illetve képesek legyünk a tüneteket megelőzni vagy csökkenteni, meg kell ismerkednünk magával a betegséggel.

Az allergia tulajdonképpen az emberi szervezet megváltozott, túlérzékenységi reakciója, mely egy általában testidegen anyag pl. vegyszer, baktérium ismételt bevitele során alakul ki. Vagyis az immunrendszernek egy olyan kóros túlműködése, amikor a mindannyiunkat körülvevő, önmagukban békés anyagok ellen indul támadásba saját eszközeivel szervezetünk gyulladást kiváltva, panaszokat okozva. Ezek a panaszok a viszketés, duzzanat, vérbőség, esetleg fájdalom, illetve az adott szerv kóros működése. A hajlam igazoltan öröklődik az ilyen reakciókra, a panaszok azonban valamilyen külső erős inger hatására kezdenek megnyilvánulni.

A tudósok kimutatták, hogy az érzékennyé váláshoz idő kell, pontosabban ismételten kell találkozni az allergiát kiváltó anyaggal.  A túlérzékenység kialakulási ideje igen változó. Kialakulhat a második Maripen tabletta után a penicillin allergia, de lehet, hogy ötven tavaszon keresztül gondtalanul szívja be valaki az orrába, a tüdejébe a friss pollennel teli levegőt, míg az ötvenegyediken náthával, köhögéssel reagál rá.

Az allergiás betegségek döntő többsége azokon a "felületeken", szerveken (és nem -ben!) jelentkezik, amelyek a külvilággal kapcsolatban állnak. Egyértelműen ilyen terület a bőr. Szintén határfelületnek számítanak a légutak, a szem kötőhártyájával az orrnyálkahártyán, a gégén,a hörgőkön át a tüdőhólyagocskákig, valamint a bélcsatorna a száj nyálkahártyájától végig az egész bélrendszeren a vastagbélig, a végbélig. Az egész szervezetet érintő súlyos allergiás betegség az anafilaxiás reakció. (Ez az a kivétel, ami erősíti a szabályt.) Akkor jön létre, ha nagyfokú a túlérzékenység, és igen nagy mennyiségű allergénnel találkozik a szervezet. Vagy akkor, ha az allergén a határoló felületeken könnyedén át tud jutni. Ilyen helyzet alakulhat ki méhcsípés allergiában, illetve gyógyszer injekcióban való beadása esetén,az adott szerre allergiás betegben.

A panaszokat tekintve hét nagy csoportba oszthatóak az allergiás negbetegedések:

1. csalánkiütés, ekcéma, sömör: ebben az esetben a bőrön keletkeznek kiütések, akár az egész testet elborítva;

2. szénanátha: ez vízszerű, makacs, akár hetekig tartó vagy gyakran visszatérő orrfolyás formájában jelentkezik láz nélkül;

3. asztma: száraz köhögés, nehéz légzés, majd az esetek nagy részében szabad füllel is hallhatóvá váló légzés, fulladás illetve légszomj;

4. ún. inhalatív allergia: vagyis a pollen, virágpor allergia,a porallergia, és az állati szőrökre való túlérzékenység;

5. kontakt allergia: a fémek, a vegyipar termékei által kialakult allergiás bőrgyulladás;

6. ételallergia: a bélből felszívódva testszerte vagy speciális helyeken jelentkező panaszok, amelyek hányást, hasmenést, hasi fájdalmakat válthatnak ki a bélrendszerben;

7. gyógyszerallergia: a leggyakrabban allergiát okozó gyógyszer a penicillin és rengeteg újabbnál újabb szintetikus változatai.

 

Okok és okozók (néhány a számtalanból)

- virágpor, füvek, fák vagy bokrok virágpora, amit a szél terjeszt;

- porszerű állatszőr vagy pikkely;

- házi por: a házi poratka félmilliméter nagyságú, pókszerű állat. Legkedvesebb táplálék a lekoptatott emberi bőrsejtek. Kedvelt tartózkodási helye az ágy. Az atka száraz ürüléke adja

  ki az egyéb porral keveredve a "házi port";

- penészgombák;

- liszt, cement;

- élelmiszer, főként tehéntej és tyúktojásfehérje;

- élelmiszer-adalékok;

- légszennyező anyagok, főként formaaldehid és kén-dioxid;

- vegyi anyagok a kozmetikai és mosószerekben, a tisztítószerekben, a festékekben;

- számos vegyi anyag a munkahelyen;

- gyógyszerek: főleg penicillin, acetilszalicil-sav és a vénába adott kontrasztanyag röntgenvizsgálatoknál;

Az okok között egyre gyakrabban találjuk meg a káros földsugárzásokat is, melyek legyengítve immunrendszerünket segítenek hozzá az allergiás tünetekhez.