Hogyan operáltak a régiek /1. rész/

Manapság, amikor egy vakbélműtét vagy vesekő eltávolítás rutin eljárásnak minősül, szinte el sem tudjuk képzelni, hogy 150 évvel ezelőtt hihetetlen fájdalommal járó, életveszélyes operációk voltak. A fájdalomcsillapítás, sebfertőtlenítés nem olyan régi találmánya az emberiségnek - mint gondolnánk – és ezek nélkül sebészeti beavatkozás végezni ma már elképzelhetetlen lenne. Pedig volt idő, amikor ezen fogalmak ismeretlenek voltak a kor orvosai számára. Erről szól az alábbi írás.

A sebészet történetét nagy vonalakban két korszakra lehet bontani. A XIX. századot megelőző évezredekben lényegében azonos módon dolgoztak a sebészek: operáltak, de a has, a mell és a koponyaűr szerveihez nem nyúltak. Az a sebész aki megpróbálkozott e területek műtéteivel, halálos veszélynek tette ki páciensét a módszerek korszerűtlensége miatt.

A sebészeti beavatkozások kezdetét a távoli múlt köde takarja. A tapasztalat igen korán  megtaníthatta az ősembert, hogyan rögzítse gallyal a csonttörést, mi módon tegye helyre társa kificamított vállát vagy más izületét. Az ősi csontmaradványokról az is kiderül, hogy már több tízezer éve végeztek koponyalékelést.

De miért végezték ezeket a műveleteket? Az esetek egy részében orvosi meggondolásból. Ha valakinek nagyot ütnek a koponyájára, úgy  a csont berepedhet, betörhet. Ha ezt  a sérülést magára hagyják, rövidesen gennyesedés indul meg, és a halál elkerülhetetlen. A gyógyulás alapfeltétele a szennyezett csontszilánkok eltávolítása, a seb kitisztítása és bekötése. A koponyalékelésre tehát többnyire sebesülés miatt került sor. Ám az is előfordult, hogy valakinek gyakori fejfájás vagy visszatérő görcsrohamok miatt fúrták meg a koponyáját. Ilyenkor valószínűleg a benne feltételezett rossz szellem eltávozásához igyekeztek kaput nyitni.

Az antik sebészet a legmagasabb szintre a császári Rómában emelkedett, Galénosz idejében. A kor legkiválóbb orvosai között izommarást, érlekötést, légcsőmetszést is végeztek. A ránk maradt korabeli műszerek célszerűek, elegánsak, speciális beavatkozásokra is alkalmasak.

A Római Birodalom bukása után a sebészet fejlődése megrekedt. A középkorban az a kedvezőtlen  helyzet alakult ki, hogy a "belonosi" és a sebészeti tevékenység élesen szétvált. A középkori orvosok képzettsége elsősorban könyvtudáson alapult, elméleti jellegű maradt. Gyakorlati beavatkozásokra - ideértve a műtéteket is - nem vállalkoztak. Így különböző mesteremberek, borbélysebészek és fürdősök vágtak eret, köpölyöztek, adtak beöntést stb. A legnehezebb korabeli műtéteket a sebészek végezték. Ők ugyan az orvosoknál jóval kevesebb elméletet tanultak, többnyire latinul sem tudtak, de ez egyáltalán nem jelentette azt, hogy ne lett volna köztük jó néhány igen rátermett szakember.

A sebészet fejlődési folyamata a XVI. századtól új lendületet vett. Akkor már sokan belátták, hogy a jó sebész legalább akkora, ha nem nagyobb értékű gyógyító munkát végez, mint az orvos. Többen közülük sikeresen operáltak lágyéksérvet, aranyeret, eltávolítottak húgyhólyag követ. Műtéti találékonyságuk sokszorosan bebizonyosodott a háborús sérültek ellátásakor.

Ambrosie Paré (1510-1590), a reneszánsz kor sebészetének kiemelkedő egyénisége volt. Hosszú tevékeny életében sok hadjáraton vett részt. Húsz könyvet írt, amelyek nagyban előmozdították a szakma fejlődését. Több fontos újítást vezetett  be, amelyek közül kiemelkedő a vérző erek fonállal történő lekötése. Ezt az eljárást ugyan nem ő találta ki, néhányan már a görög-római sebészetben is alkalmazták, de gyakori alkalmazása az ő nevéhez fűződik. A nagy ütőerek elvarásának főként a végtagcsonkolásnál (amputáció) volt nagy jelentősége. Ezzel a módszerrel lehetett csak biztosan megelőzni a későbbi utóvérzéseket, ami az operált beteg halálát okozhatta.

Paré érdemei közé tartozik, hogy a sebészek tevékenységi körét kiterjesztette a szülészetre is, ahol akkor már évszázadok óta többnyire csak tanulatlan bábák működtek. A XVI. századtól egyre inkább férfiak vezették le a szüléseket. E század végén megjelentek az első fogóműszerek, kialakult a speciális  műtéttan. Kezdetét vette a tudományos szintű szülészet.

A műtét által okozott fájdalmat már ősidők óta enyhíteni próbálták. Többnyire bódító hatású gyógynövényeket (ópium, beléndek, stb.) etettek, illetve bevált a tömény alkohol fogyasztása is. A végtagok operációinál a műtéti terület fölött erős szorítókötést helyeztek el, amivel a fájdalmat és a vérzést egyaránt csillapítani lehetett. A felületes érzékenységet helyi fagyasztással is  sikerült csökkenteni. Mindezek az eljárások azonban aligha mérsékelték lényegesen a páciens (ez a szó latinul "tűrő"-t jelent!) szenvedéseit. A műtétekhez bizony évezredeken keresztül hozzátartozott az operáltak jajveszékelése, kétségbeesett hánykolódása a kötelékek és a segítő személyzet szorításában.

Az is érthető, hogy e nyugtalanító körülmények között a sebésznek nem lehetett könnyű megőriznie a nyugalmát és tisztánlátását. Minél gyorsabban igyekezett túl lenni az egészen.

Ez a helyzet csak a múlt század negyvenes éveiben változott meg az altató hatású gázok feltalálásával. A nagy fordulat több szakaszban zajlott le

Humphry Davy (1788-1829) angol vegyész a nitrogén-monoxid nevű gázzal kísérletezett, amit önmagán is kipróbált. Észlelte, hogy a gáz belélegzése után kellemes részegségi állapot következik be, ami jókedvű ébredéssel végződik. Ezért "nevető gáznak" nevezte el. Megállapította fájdalomcsillapító hatását is. Tapasztalatait 1800-ban tette közzé, de az orvosokat egyenlőre nem érdekelte.

Ennek ellenére az Észak-Amerikai Georgia államban Crawford W.Loung (1815-1878) fiatal sebész 1842-ben étergázzal altatta el páciensét, majd műtétileg eltávolította bőrdaganatát úgy, hogy az mindebből semmit sem érzett.

Két évvel ezután, 1844-ben Horace Wells (1815-1848) bostoni fogorvos több foghúzást is végzett nitrogén-oxidul bódításban. Egy másik fogorvos, William Thomas Green Morton (1819-1868) lépett ezután színre. Ő éterrel próbálkozott úgy, hogy a folyadékot vászondarabra csepegtette, és arról lélegeztette be a pácienssel.

Az eljárás rendkívül gyorsan, hónapok alatt elterjedt, mind Amerikában, mind Európában.

A sebészeti munka feltételeit nagymértékben javította a helyi érzéstelenítés felfedezése. ez abból áll, hogy a műtét területére, vagy az azt ellátó érzőideg közvetlen közelébe a fájdalomérzést  megszüntető oldatot juttatnak be. Ez a dugattyús rendszerű injekciós fecskendő feltalálása után, az 1850-es évek elején realizálódott.

A műtéti érzéstelenítésre bevált oldat hatóanyagát a Dél-Amerikai kokain cserje leveléből vonták ki. Kiderült, hogy ha a kokainoldatból néhány cseppet a szem szaruhártyájára juttatnak, az érzéketlenné válik, s így nem fáj az operáció. Ugyanezt tapasztalták más testrészek nyálkahártyáin is.

Karl Schleich (1859-1922) német sebész próbálkozott meg először azzal, hogy injekcióval juttassa a kokaint a bőr alatti rétegekbe. Sok száz sikeres operáció után a eljárás 1902-től általános elfogadottá vált.
Az érzéstelenítési technikák lehetővé tették, hogy a sebészeknek ne kelljen munkájuk közben sietniük, figyelmüket az operációra összpontosíthassák. ez már hatalmas előrelépés volt, de megoldatlan maradt még a legnagyobb probléma, a műtéteket oly gyakran követő sebfertőzés elkerülése. Azonban erről a cikk második részében olvashatnak...