A telepátiához, mint jelenséghez az emberek soha nem viszonyultak olyan elutasítóan, mint más paranormális jelenségekhez. Parajelenségnek vagyunk kénytelenek nevezni a telepátiát is, mivel egy olyan információszerzési módrol van szó, amelyet egyetlen ma ismert érzékszervünk sem támogat. Mivel az emberek valamilyen szinten kivétel nélkül képesek telepatikus kapcsolatot kialakítani, és azt saját bőrükön megtapasztalni, talán ez lehet az oka annak, hogy a telepátiát nem sorolták a kutatók az áltudományos jelenségek kategóriájába.
Vizsgálatát azonban mégis meglehtősen későn tűzték napirendre a kutatók. Az első és kezdetleges vizsgálatát Dr. J. B. Rhine professzor Zenekártyás vizsgálatára alapozva végezték el.
Itt az adó, és a vevőszemély közötti távolság eleinte csak pár méter volt, és a kis távolság miatt az a gyanú is felmerült, hogy a kísérleti alanyok valamilyen módon összejátszanak, amire volt is példa. A kísérletet vezető kutatók ugyanis korán felismerték azt, hogy az adó és a vevő személyeknek rá kell tudniuk hangolódniuk egymás gondolati hullámhosszára. Ezt a ráhangolódási folyamatot nevezték el szinkronizációnak. Ez a folyamat tulajdonképpen valami olyasmit takar, mint amikor a rádióvevőt ráhangoljuk egy adó frekvenciájára. Mivel ez a folyamat sokkal hamarabb, mintegy spontán végbemegy olyan személyek között, akik vagy érzelmileg erősen kötődnek egymáshoz pl.: szerelmesek, vagy szülő gyermek kapcsolat, illetve egypetéjű ikrek, a kutatók ebben az irányban kezdtek el kutatásokat folytatni.
Egy ikerpárral történt meg az az eset, hogy jelentkeztek Sir Oliver Lodge-nál, aki ebben az időben a telepátia vizsgálatával foglalkozott, és azt állították, hogy ők képesek gondolatátvitelre, vagyis telepátiára, de csak akkor, ha foghatják egymás kezét.
A kísérletek valóban meglepően sikeresek voltak. Gyakorlatilag 100%-osak, és a professzor lelkesen folytatta a vizsgálatokat, mígnem kiderült, hogy amit ő gondolatátvitelnek hitt, az egyszerű csalás volt csupán. Az ikrek ugyanis kidolgoztak egy speciális kódrendszert, és így kommunikáltak egymással.
Ettől a pillanattól kezdve a kísérleti alanyok az összeszokás időszakától eltekintve nem is találkozhattak egymással, sőt sok esetben még társuk tartózkodási helyét sem ismerték.
A telepátia vizsgálatának egy újabb szakasza kezdődött, amikor az orvosok behatóbban kezdtek foglalkozni magának az agynak a működésével. Amikor felismerték azt, hogy agyunk működés közben bioelektromos jeleket bocsát ki, azt hitték, hogy a rejtélyt megoldották. Azt feltételezték ugyanis, hogy az emberi idegrendszer mint egy rádió-vevőkészülék, képes fogadni mások gondolati kisugárzását. Hogy elméletüket alátámasszák, egy olyan kísérletsorozatot terveztek, amely ezt az állítást iparkodott igazolni.
A kísérleti alanyokat egy-egy Faraday ketrecbe ültették, egymástól nem is nagy távolságban, csak nem egy helyiségben. A Faraday ketrecnek az a tulajdonsága, hogy minden elektromágneses hullámot leárnyékol. Ha tehát az emberi agy elektromágneses hullámok segítségével képes kapcsolatot teremteni egy másik tudattal, akkor ez a kapcsolatfelvétel az elektromosan leárnyékolt ketrecben nem fog működni. A kutatók legnagyobb sajnálatára azonban a telepatikus kapcsolatfelvétel a szokásos eredményeket hozta. Az elektromos leárnyékolás cseppet sem zavarta a kísérletben résztvevőket. A kísérletek eredményei felkeltették még a hadvezetés figyelmét is. A hadsereg talán abban reménykedett, hogy képes lesz olyan speciális ügynököket kiképezni, akik a beszerzett információkat telepatikus úton képesek közvetíteni, kiküszöbölve a hagyományos módszerekben rejlő kockázatokat.
Az írás befejező részében fény derül arra, hogy valóban alkalmazta a hadsereg vagy a NASA a telepatikus módszert, vagy az egész csak egy kitalált történet…
/Mikl Ottó összeállítása nyomán/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése